Gyereknapi kastélytúra

Pakstól nem messze, Tengelic környékén sok kastély és kúria épült régen. Ezek közül az egyiket, a katalinpusztai Schell-kastélyt (nem meglepő módon) már régen kinéztük magunknak, de vasárnap előástuk a mezőföldi turistatérképet, összeraktuk a kastélylátogató útvonalat, és elindultunk, hogy a gyereknapi kirándulás keretében a lehető legtöbbet végiglátogassuk. Eleinte nem volt szerencsénk, néhány kastély magánkézbe került, elkerítették őket, az egyik idősek otthonaként működik, szintén kerítés mögött, és csak egy kastély nélküli kastélyparkot találtunk, ahol a tóparton megebédelhettünk.

Aztán amikor odaértünk Katalinpusztára, ott állt a Schell-kastély, és később megtaláltuk a Jeszenszky-kastélyt is. Borzalmas állapotban vannak, potyog róluk a vakolat, kitörtek az ablaktáblák, az ajtók beszögezve vagy vaslapokkal pótolva. A Schell-kastélyban egy ideig munkásszálló működött, most találtunk egy embert, aki azt mondta, ott lakik, és megengedte, hogy körülnézzünk a hátsó szárnyban, ami láthatóan életveszélyes, hiányos a tető és helyenként beszakadt a padló az emeleti szobákban. A Jeszenszky-kastélyba nem jutottunk be, csak kívülről láttuk a pusztulás nyomait. Megrendítő élmény volt, ezek a kastélyok még ilyen állapotban is valami, számunkra már örökre ismeretlen élet nyomait őrzik, ahol helye van a "felesleges" szépségnek is, ahol valamikor az ablakon beszűrődő napsütésre ébredtek, és ahonnan egy szó nélkül lakoltatták ki a tulajdonosokat, mielőtt ezeket a gyönyörű épületeket végleg magukra hagyták volna.

Úgy gondoltuk, hogy a kirándulást a gerjeni Rév Büfében fejezzük be. Miközben a kávénk fölött beszélgettünk a látottakról, Gergo két kollégája ült le mellénk, és elmesélték, hogy náluk is van egy kastély-rom, úgyhogy ezt még hozzácsaptuk a programhoz, és nem bántuk meg. A Madi Kovács kastély romjain átbotorkálni igazi szürreális élmény volt: hátulról közelítettünk a csalántengeren át, és pár sötét, koszos szobán átkommandózva végül a teraszos-oszlopos főbejáratnál lyukadtunk ki. A csigalépcső, aminek régen kovácsoltvas korlátja is volt, úszott a lemenő nap fényében, a sűrű bozóton át is átsütött az erkélyt, a szobákat beragyogó napsütés. A kastély egyébként gyászos állapotban van: üvegszilánkok mindenütt, az ajtók és ablakok hiányoznak, a plafon több helyen beszakadt, így az emeletre nem is mertünk felmenni, a kábeleket kitépték a falból, a növények elkezdtek bekúszni a szobákba. Szinte biztos, hogy ezt az épületet már nem lehet megmenteni, és vele együtt egy nem akármilyen kor még élő emlékei is eltűnnek. Volt min gondolkodnunk a hazafelé vezető úton, a jól sikerült gyereknapunk végén.

Csajnap

Tegnap, az esti busszal befutott Pécsről Dia meg Andi, és itt töltöttek egy napot, amíg Gergő Pesten kóválygott pár ottani baráttal. Boroztunk, kirándultunk a Lussoniumhoz és piknikeztünk, és persze az elejétől a végéig átbeszéltük a gimis éveket, meg mindent, ami azóta történt. Sajnos nagyjából két-három évente tudunk összehozni pár ilyen napot, és ez most nagyon jólesett - köszi, csajok, hogy itt voltatok (és Marcsi, legközelebb te sem maradhatsz ki!)

Spenótszüret

Beérett az első erkély-növényünk, egy balkonládányi zsenge spenótot szüreteltünk le ma délután. Úgy gondoltam, hogy spenótos tésztát főzök belőle egy kis juhtúróval, de a végeredmény inkább juhtúrós tészta lett egy kis spenóttal. Az ítélet: a spenót nagyon jól bírja az erkélyünk klímáját, csodaszépen beérett és finom lett, de jövőre legalább két-három ládával kell ültetnünk - vagy csak egy adag tésztát főznünk -, ha tényleg érezni szeretnénk az ízét. Azért a rövid kis szüret alatt a spenótosláda fölött váltott mosolyok már megérték a munkát, és biztos vagyok benne, hogy a holnapi csomagolt ebédet is vaóságos ragyogás fogja körülvenni a műanyag dobozban. :)

Öntöttvas csoda

Odavagyok a szüleim padlásáért. Tizenéves koromban, amikor mások együtteses pólót vagy divatos cuccokat hordanak, én a padlásról újítottam meg rendszeresen a ruhatáramat. Legalább három generáció ruháiból válogathattam: ott voltak a testvéreim régi pólói, pár ing és nadrág nagyapámtól, és a kimeríthetetlen kincsestár: a szüleim, különösen édesanyám holmijai. Akárhányszor mentem fel és borítottam ki egy-egy műanyag zsákot, mindig találtam pár korábban sosem látott, de méretben pont jó, és egyébként nagyon oldschool szoknyát, trikót, pulóvert. Hasonló volt a helyzet a könyvekkel is: időnként óriási kupacokat hordtam át a szobámba, aztán mikor mindet végigolvastam, visszatoloncoltam őket a kartondobozokba, és előrángattam egy újabb adagot. A ruhákon és a könyveken kívül más nem nagyon érdekelt a padlásról, pedig.

Pedig volt ott más is. Éveken át vágyódtan öntöttvas edények után. Olvastam, hogy jól tartják a hőt, egyenletesen melegítenek, könnyű tisztítani őket és bármit meg lehet főzni bennük. Ez persze messze nem érdekelt annyira, mint az, hogy a nyelük is vasból van, és így egyformán használhatók a tűzhelyen és a sütőben is. Amióta először olvastam a spanyol tortilla receptjét, tudtam, hogy a konyhámnak égető szüksége van egy öntöttvas edényre. Időnként hangoztattam is ezt a nézetemet, de érdemi lépést évekig nem tettem az ügyben. Aztán egyszer csak kiderült, hogy a szüleim padlásán ott hever két, sosem használt öntöttvas edény, egy lábos és egy serpenyő, meg egy mindkettőre passzoló fedél. Ezzel meg is oldódott a húsvéti ajándék kérdése és nemrég felavattuk a szett serpenyő részét egy hatalmas adag tortillával - Hugh Fearnley-Whittingstall receptje szerint, aki történetesen frittatának hívja ezt az ételt, de nekünk gyakorlatilag mindegy.

Az érdem az övé, a recept, ahogy mi csináltuk, gyorsan összefoglalva: csak úgy szemre összeválogattunk néhány krumplit, meghámoztuk és fél centis karikákra vágtuk. Feltettük főni sós vízben. Mikor a víz felforrt, brokkolit és borsót dobtunk még hozzá, a kettőből összesen kb. 30 dekányit. A zöldségeket félpuhára főztük. Eközben az öntöttvas edényben olajon megpirítottunk két és fél óriási zöldhagymát, karikákra vágva. Hozzáadtuk a félpuha zöldségeket és nyolc, előzőleg felvert, sózott-borsozott tojást. Addig hagytuk a tűzhelyen, amíg félig megdermedt a tojás, akkor megszórtuk juhtúróval a tetejét és az edényt átpakoltuk az előmelegített sütőbe. Ott készre sütöttük. Egyszerű és gyors vacsora volt, és nem mellesleg másnapi ebéd is. A krumpli mellé bármilyen zöldséget lehet még tenni, hamar elkészül - csak egy menő öntöttvas edény kell hozzá. Vagy bármilyen más serpenyő, aminek a nyele nem olvad meg, ha átrakjuk a sütőbe.

Életképek mostanában #1

Amióta van Instagram Androidra, szívesebben fotózok a telefonommal. A kamerája sajnos meglehetősen rossz minőségű, de ha nincs nálam fényképezőgép (márpedig mostanában általában nincs), mégis jó előkapni és megörökíteni néhány pillanatképet a napjainkból. Ha ti is használjátok, keressetek meg nyugodtan, @kicsu néven vagyok fellelhető - és itt van néhány az utóbbi hetek képeiből. Napozás a Dombay-tó partján, kávé mise után és tea a munkahelyen, eper a Lehel csarnokból, és így tovább, csak úgy, mint általában.

Ui. Sok kedves visszajelzést kaptunk tőletek az elmúlt napokban is, amit ezúton is köszönünk. Hálásak vagyunk minden egyes olvasónak, gyertek vissza ezután is, nézelődjetek, írjatok, nagyon örülünk nektek! :)

Kertünk

Sokan leplezetlen csodálkozással néznek rám, amikor megemlítem, hogy zöldségeket tartok az erkélyen. Mert ugye miért vesződök annyi kis borsóval, ami talán egy levesre, ha elég lesz, milyen dolog cserépben nevelni a paradicsomot, és miért nem tartok inkább virágot. Hát azért nem, mert a virág nem ehető, és nekem, falusi kislánynak öt és fél év városi élet után nincs nagyobb boldogság, mint növekedni látni a kis palántáimat, érezni, hogy én is képes vagyok rá, és leszüretelni és befalni a saját termésemet, még akkor is, ha az csak egy marék borsó és pár sápadt paradicsom. Úgyhogy hoztam pár képet arról, hogy mire vagyunk büszkék.

Délutánonként, amikor kiülünk az erkélyre beszélgetni kicsit, ez a sok zöld vesz körül minket. Mind apró magokból nőttek ekkorára, mind magukon hordozzák a gondoskodásunk nyomát, és mind előképei annak a kertnek, amit reményeink szerint előbb-utóbb egy házikó sokkal nagyobb kertjében fogunk gondozni és szeretni.

Két láda borsó, egy láda hagyma, egy spenót, egy retek, egy cserépnyi saláta, hét tő paradicsom, egy cserép citromfű, és némi zöldfűszer - kakukkfű, rozmaring, oregano, borsikafű, bazsalikom. Meg egy beazonosítatlan növény, ami a télen elhalt fokhagymák közül dugta ki a fejét, és egyre csak növekszik - mi pedig kíváncsian várjuk, mi lesz belőle.

Még három nap

A hosszú hétvégének végülis minden napját a Duna partján töltöttük. A szombati kompkirándulás után befutottak még ketten, és két napra sátort vertünk a túlparton, azon a mezőn, amit a legutóbbi szalonnasütéskor fedeztünk fel. Egy jól sikerült paprikás krumplival felavattuk végre a karácsonyra kapott bográcsunkat, és többé-kevésbé leégtünk a tűző napon. Kedden pedig Dunaföldvárra utaztunk, ahol gyerekkoromban nagyon sok időt töltöttem a keresztszüleimnél, és ahová bármikor, bármilyen körülmények közt hajlandó vagyok akár azonnal útra kelni. Abban bíztuk, hogy a majálison kapunk majd vattacukrot, ehelyett csodás csirkepörköltet és palacsintát ebédeltünk, és egy hatalmas adag friss zöldséggel távoztunk szeretett unokatestvéreméktől. Ez volt az idei első nyaralás, és még sok hasonlóban reménykedünk. Innen üzenjük az összes barátunknak: gyertek látogatóba!