Oldalak

2012. augusztus 31., péntek

Egy év

Kerek egy év telt el azóta, hogy az első alvásunkhoz készülődtünk ebben az albérletben. Megpakoltuk a pici autót, amennyire csak tudtuk, és útra keltünk. Gergőnek szeptember elsején volt az első munkanapja, és feketeszedres clafoutis-t sütöttem, mire hazaért. El kellett mennünk törölközőt venni, mert azt elfelejtettük - csak később, a hétvégi szállítmánnyal érkezett, mint még olyan sok minden.
Nagyon sokat tanultunk ebben az egy évben - magunkról, egymásról, az életről. Szerettük az évszakokat. A szeptember meleg volt, még fürödtünk a Dunában és biciklivel jártuk a környéket. Aztán az idő egyre hűvösebb lett és a levelek egyre színesebbek, és mi amikor csak tudtunk, útra keltünk, hogy felfedezzük a szüreti levegőjű környéket. Kézenfogva sétáltunk, először kóstoltunk sillert, a löszfal tetejéről néztük a Duna színesedő túlpartját. Madarakat kezdtünk etetni és jött a tél, varázslatos adventi készülődéssel, az első igazi karácsonyfánkkal, az otthon melegével, és a hétvégékkel, amikor hórabságot játszottunk a lakásban, és csak azért mozdultunk ki, hogy a boltban összeszedjük a hozzávalókat a meleg, foszlós kalácshoz. Kötöttem és kötöttem, és tavasz lett, és ámulva hallgattuk a madárcsiripelést, és ujjongva számoltunk be egymásnak minden új rügyről. Aztán dolgozni kezdtem, és egyre melegebb lett, jött a nyár, amiből alig valamennyit töltöttünk itt, Pakson, de mindig ide jöttünk haza a nagy nyírfa árnyékába, az erkélyen növekvő paradicsomokhoz.

Itt szereztem meg a jogosítványomat, ide hozta a Mikulás Mogyorót, itt éltük át életünk talán leghidegebb telét és legmelegebb nyarát, itt kezdett el Gergő felnőttesen, napi nyolc órában dolgozni. Itt volt először külön hálószobánk, itt sütöttem először kenyeret, készítettem sajtot, főztem lekvárt, itt ismertük meg Katáékat, innen indultunk először hosszú utakra a saját kis autónkkal. Itt kezdtük el megérteni, hogy milyen az együtt, milyen a család, milyen a közös jövő. Itt éltünk, amikor eljegyeztük egymást.

Köszönjük, Paks. Maradunk még egy körre.












2012. augusztus 28., kedd

Hol van Paks?

Kezdjük a földrajzórával! Jót nevettem, amikor egy ismerősöm megkérdezte tőlem, hogy "na és milyen az élet Ózdon?" Az emberek leginkább az atomerőművel azonosítják Paksot, de mindenképpen valami ipari városként gondolnak rá. A Budapest-Pécs közötti buszjáratok általában bejönnek Paksra, ám ez sem könnyíti meg a dolgom, ugyanis éppen a bevásárlóközpontok és néhány emeletes ház mellett suhannak el. Ezen a blogon elég sok fotó megjelenik a városról, talán sokaknak feltűnt már, hogy inkább egy szép nagy falura hasonlít. (Kb. 20.000 lakosa van.)



Paks az ország közepe. Valóban itt dobog a magyar elektromosipar szívcsakrája, az egyetlen hazai atomerőmű, amelynek valójában két blokkja van (ezért találkozhatunk a külföldi oldalakon azzal, hogy Magyarországon két atomerőmű van), és hamarosan még kettő épül majd ugyanoda. "És ti nem féltek?" - szokták kérdezni, és akkor elmondom, hogy de, minél többet tudok róla, annál inkább félek. Azért nap közben ritkán gondolok az atomerőműre. Máshol gyógyszergyár van vagy homokbánya. Az atomerőmű sok mindenre hat: a budapestit is megszégyenítő ingatlanárakkal találkozhatunk, de az ott dolgozóknak saját fesztiváljuk is van (nem is kicsi!).


Paks a Duna (folyásirány szerinti) jobb partján van, az 1530. folyamkilométer környékén. Régóta átkelőhely, ma is komp szállítja az utasokat a túlpartra, a Kiskunság felé. Egyébként a Dél-Mezőföld nevű tájegység része, homokos-löszös terület, így pedig kiváló szőlőtermesztő hely. Rengeteg borospince van Pakson, a környező falvakra pedig jellemző, hogy általában többszáz présházból álló pincefalu is tartozik hozzájuk. Ja igen, mert Paks (az erőműnek hála) a környék talán leggazdagabb települése, ami Tolna megyében nem olyan nagy szám egyébként. A Paks melletti Dunakömlőd (ma Paks része) már a rómaik által is lakott terület volt, és később Vak Bottyán is megfordult itt. Szerintünk gyönyörű helyen van, és maga a település is szép, kedves.


Paks híres a halászléről is, amit bajai módon készítenek, tésztával. Az asztalra csak a piros levest teszik ki, külön tálcákon szolgálják fel a tésztát és a halat. A közeli települések (pl. Cece, Kalocsa) értékes zöldségeket adnak: pirospaprika, hagyma és így tovább. Az egész tésztás halászlé történet onnan jön állítólag, hogy az egykor Dunán pörgő vízimalmok (ezek kis, lehorgonyzott szigetek vagy hajók voltak) molnárnéja legjobban liszttel, hallal és pirospaprikával volt ellátva, ezekből kellett napi egy tál étellel megetetnie a molnárlegényeket.

A paksi tömegközlekedésről annyit, hogy viszonylag gyakran jönnek-mennek buszok, de vonatközlekedés nincs. Hiába a sínpár, a személyszállítás "szünetel" a vonalon. A buszok Budapestről a Népligetből indulnak, egyébként jellemzően szekszárdi, dunaföldvári vagy bonyhádi átszállással lehet idejönni. Paks mellett húz el a 6-os út és az M6-os autópálya.



A városban elég sok minden van. Medencés strand, színház (és mozi), boltok. Sok minden nincs, például pláza és a trendibb ruhaboltok. Fekete-fehér filmet sem lehet előhívatni, na de azt már Budapesten is csak elvétve. A Dunában lehet fürdeni, úszni, ám csak a túlparton. Kijelölt strand nincs. A térképen is látszik, hogy Paksnál a Duna kanyart alkot, a laposabb oldal szemben található - oda rakja le a hordalékot a víz.

Mit mondjak még Paksról? Önként választottuk, és nem csak azért szeretjük, mert igazolni akarjuk a választásunkat. Vannak furcsaságai, és itt is nehéz gyüttmentnek lenni, mint mindenhol máshol.

2012. augusztus 27., hétfő

Életképek mostanában #3

Jártunkban-keltünkben ilyeneket fotóztunk a telefonommal az elmúlt időszakban.


1. hazafelé Siófokról, hajnalban 2. Cserpes Tejivó 3. egy pesti borozó teraszán 4. nyilak a paksi aszfalton 5. reggel az évtized lagzija után 6. Duna, Visegrád 7. Duna, Paks 8. ebéd Kandán
9. kávészünet

A korábbi életképeket itt lehet visszanézni.

2012. augusztus 24., péntek

Nyár végén


Szeretem a nyarat. Szeretem a forróságát, a könnyedségét, a mezítlábas lépteket a göröngyös földön, a trikókat és lenge ruhákat, a szívószállal ivott hókristályt, hogy hálás lehetek a hűvös esőcseppekért. Szeretek a nyitott ablak alatt aludni, könnyű tésztákat ebédelni, pokrócon heverve olvasni, sátorozni, fürdeni a Dunában, a hosszú utakon a papucsot lerúgva, lehúzott ablaknál vezetni és a Non je ne regrette rien-t hallgatni az autómagnóból, jó hangosan. Szeretem a napot és az árnyékot, a sok-sok nyári kedves emléket, hogy sokáig világos van, hogy a balatoni vonatokon évtizedek óta ugyanaz a megbízható bőrülés-illat terjeng, hogy ilyenkor valahogy mindent szabad. Még pár nap és vége, és mi tagadás, már várom. Mert szeretem az őszt is, a színes levelekkel, töklámpásokkal, szelídgesztenyével és forró csokival, a mecseki kirándulásokkal és a kötött pulóverekkel. Örülök, hogy mindjárt itt van, visszatér és a kellemes hűvösségével együtt visszahozza a kedvemet a sütéshez-főzéshez, az iskolakezdés levegőjét és persze a születésnapomat. Gergő visszamegy dolgozni, a fonalak kigombolyodnak a kosárból, ahová tavasz óta elbújtak, a szekrényből előkerülnek az őszi színű kardigánok, a hosszú nadrágok, a harisnyák. Az ágy mellett toronyba gyűlnek a könyvek és előbb-utóbb újra előszedjük a paplant, becsukjuk éjszakára az ablakot. Ősz, várunk már nagyon. Nyár, hiányozni fogsz.

2012. augusztus 23., csütörtök

Kanda

A hosszú hétvégét a Mohácshoz közeli Felsőkandán töltöttük a barátainkkal. Felvertük a sátrakat a Duna partján, körbeültük a tüzet és két napon keresztül élveztük a napot és a vizet. 


Meg persze az árnyékot. Nagyon bírom ezeket az állótáborokat, amikor reggel kotorásznom kell a hamuban egy kis parázsért, hogy néhány szál rőzsével fellobbantsam a tüzet a teához.




Még sok ilyenben szeretnék részt venni. Szeretem a vadabb kalandokat is, és vágyom rájuk nagyon. Azok a bor, ez meg a kenyér.

2012. augusztus 10., péntek

Két út


Nem most volt, de azért szeretném elmesélni. Amikor a nyaralást terveztük, az első pillanattól abban gondolkodtunk, hogy ha már keresztbeutazzuk a Dunántúlt, tegyük azt tartalmasan. Kinéztünk két szimpatikus útvonalat - egyet oda, egyet vissza - és beiktattunk néhány megállót. Odafelé végigcsorogtunk a Balaton északi partján, át az egymásbanőtt falvakon, kerülgetve a felfújt matracokkal kóválygó balatoni fürdőzőket. Megálltunk Balatonszepezden, az első közös nyaralásunk helyszínén és ittunk egy kávét ott, ahol 2010 legnagyobb vihara elkapott minket. Megnéztük a zalaszántói buddhista sztúpát és magunkkal hoztunk egy sor imazászlót, lefotóztuk a Badacsonyt hátulról, elautóztunk a hévízi fürdő mellett, és Zalaegerszegen át érkeztünk meg az Őrségbe. Gyönyörű út volt.

Hazafelé egy borongós reggelen indultunk, az őriszentpéteri termelői vásárt ki is hagytuk, mert nem nagyon láttunk vásározókat a szemerkélő esőben. Nagyrákoson azért megálltunk, a Völgyhídi Vásárban sokáig nézelődtünk, de végül csak a keresztény standnál álltunk le vásárolni. Aztán tovább a szürke esőben a 8-as úton, Veszprém felé. Devecseren elkanyarodtunk Kolontár felé és döbbenten álltunk az iszapkatasztrófának szentelt emlékparkban. A következő néhány faluban vörös por és némaság - amit aztán a Káli-medence, Öcs (kőfejtő!), Taliándörögd, Kapolcs és Vigántpetend oldott fel a sok örömteli szép emlékkel, amiket eszünkbe juttattak. És innen már megálló nélkül Veszprém, Fűzfő, Akarattya, és a már ismerős Enying-Simontornya-Cece útvonal. És otthon, újra. Egy ilyen kis sárga fonallal az ujjunkon.


De ezt a történetet már ismeritek.