Oldalak

2016. április 3., vasárnap

Vidéki és városi identitás


– Na, és milyen az élet Ózdon? – kérdezte pár éve tőlem valaki.

Valamelyik nap éppen Budapest felé autóztam, amikor eszembe jutott, hogy lassan öt éve költöztünk vidékre. És hogy bár mi teljesen jól megvagyunk a magunk kellően komplex identitásával, mennyire nehéz erről másokkal beszélgetni.

Mikor Budapesten éltem, és bárhol elmondtam, hogy vidéken akarok élni, előbb-utóbb valaki odamondta: dehát te budapesti vagy. 

Kicsit olyan lehet ez, mint amikor az ember két szülője más-más országból származik. Lehet valaki 100%-ig magyar és 100%-ig valami más, egyszerre. Azt is gondolom, hogy nem is igazán jó másoknak megmondani, hogy ők micsodák.

A szavaknak óriási ereje van, és a sorrend se mindegy. Ha azzal kezdem, hogy hol élek, akkor általában úgy beszélnek velem, mintha vidékiként egy kicsit eleve kevesebb közöm lenne a létezéshez. Ha viszont taktikusan úgy mutatkozom be, hogy az emberek a budapesti identitásommal találkozzanak először (hova járok egyetemre, kocsmába, könyvesboltba stb.), akkor a többit nehéz megérteniük. Többnyire mindenki azzal próbálja meg feloldani a feszültségét, hogy közli: nem, nem, te vidéki vagy. 

Végül is öt éve itt élünk, úgyhogy azt hiszem, 100%-ig vidéki is vagyok már, tényleg. Meg persze 100%-ig fővárosi is. Szeretem ezt, jól tudok így élni.


És úgy is szeretek élni, hogy a kocsma ablaka közvetlenül a folyóra néz. Mikor először eveztem végig Magyarországon, nagyon megszerettem a vízparti italméréseket. Ma végre kipróbáltuk azt a kocsmát, amit két éve nézegettünk, jó lehet-e, érdemes-e. Az ember kiül egy pohár fröccsel a fűbe, és a vizet nézi. A látvány magától értelmeződik.


– Emlékszel, ilyen csészéből kávéztunk Szentendrén is! 

Szerettem volna a Dunakanyarban élni, adni ennek egy esélyt. Akár Szentendrén is, de inkább a valamelyik környező faluban vagy kisvárosban. Sokszor sajnálom, hogy máshová indultunk el, de most már igazán itthon érzem magam. 


Gergo