Mindörökkön örökké

Most egy ideig nem írtunk ide, nagyrészt azért, mert összeházasodtunk:

Erről még fogunk írni sokat, most egyelőre csak örülünk annak a túlcsorduló valaminek, amit akkor érzünk, ha egymás szemébe nézünk. Nemsokára elutazunk nászútra, és ha onnan visszajöttünk, mesélünk még az esküvőről, megmutatjuk, mi mindent készítettünk hozzá házilag mi, a családunk és a barátaink, aztán lassan visszatérünk a régi kerékvágásba. Hiányzik ez a blog, hiányoztok, tartsatok ki!

A fotót az esküvő hivatalos fotósa, a fantasztikus Török-Bognár Reni készítette, ezúttal a szerzői jogok is őt illetik meg. Reni mellesleg az egyik kedvenc gasztrobloggerem. Mindkét blogját érdemes figyelemmel követni :)

Átmeneti rítusok

A hétvégét kedvenc kis falunkban töltöttük, Kisújbányán. Nem is olyan régen, augusztus elején dobta fel az ötletet Kicsu bátyja, hogy szervezzünk egy eljegyzési bulit a Mecsekbe. Ő elkérte nekünk a házat hatalmas udvarral, tűzrakóhelyekkel, féltetővel, mi pedig egyszerűen odamentünk és jól éreztük magunkat. 

A történethez hozzátartozik, hogy én egy nagyon fárasztó munkahét után ültem kocsiba szombat reggel. Ráadásul pénteken este a cserkészekkel férfiportyát tartottunk, hat felnőtt férfi indult el gyalog az éjszakába túrázni. Hamar kiderült, hogy nem a túrázás az éjszaka célja, sokkal inkább hivatástisztázó lelkigyakorlatot szervezett nekünk a csapatparancsnok. Gyönyörű éjszaka volt, a Hold fényénél írtam le a számomra fontos néhány gondolatot. Mellettünk elkocogott a vadkan, néha szólt a kuvik és huhogott a bagoly. A Duna partján aludtunk, a szabad ég alatt, egy faluval odébb. Hajnalban keltünk, napkelte előtt. A többiek megerősítették a fogadalmukat, én pedig ígéretet tettem. Ezek után a többiek cserkésztestvérükké fogadtak. Komoly, felemelő és megható éjszaka volt. Ezek után - ki tudja hogyan - előkerült két kenu, és a kelő nappal mi is a Dunán érkeztünk meg Paksra. Érdekes volt szembesülni magammal: kenuztam már néhányszor, most mégis ugyanannyira féltem, mint először. Álmosan ültem be a kocsiba, úgy indultunk előbb Pécsváradra, aztán Kisújbányára. A boldogulás ösvényén.

Nagyon jó társaság jött össze. Borzasztóan fáradt voltam, nem tudtam pörögni, de valahányszor körbenéztem, szimpatikus és kedves arcokat láttam. Két család, akikre jó volt nézni. Hamarosan egy család lesznek. Nem írnám, ha nem így lenne, de mindegyikük jelenléte megmelengette a szívemet.

Különleges hétvége volt. Bennem még sok minden kavargott. A munkahelyi dolgok még az álmomba is be-betörtek. A cserkésszé válásommal egy közel nyolcéves történet végére került kettőspont. Az eljegyzés pedig hát piszkosul komoly dolog egy olyan világban, ahol az emberek már furcsán néznek az olyan szavakra, mint életterv, életalakítás, vagy ha azt mondom: értékek mentén élt élet. Nagyon szépen köszönjük mindenkinek. Azoknak is, akik ott voltak, és azoknak is, akik bármikor gondoltak, gondolnak ránk. Jó dolog embernek lenni.

Örömhír

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, és annak három fia. A legkisebbnek persze nem jutott az örökségből - hogy is jutott volna, olyan szegények voltak, mint a templom egere -, így aztán hosszú vándorútra indult, hogy valahol máshol próbáljon szerencsét. Évekig vándorolt, járt erre is, arra is, élt a Bakony lankáinak közelében, bajtársakat szerzett a fővárosban, de a királyi udvarban is megfordult. Mégsem vetett szemet semmiféle királylányra, de még udvarhölgyre sem, egyre csak egy hozzá hasonló lányt keresett - egy szegény ember legkisebbik lányát. Ahogy telt-múlt az idő, egyszer vándorlásai során a nyugati őrvidékre vetődött. Közelgett az este, és nem tudta, hol szálljon meg, ezért egy apró házba kért bebocsáttatást. Egy szegény lány élt ott, testvérei közül a legfiatalabb. Örömmel fogadta a legényt, megvendégelte sajttal, lekvárral, friss kenyérrel, és az udvaron, puha takarón kínált neki helyet éjszakára. Amikor a legény elheveredett a pokrócon, érezte, hogy azt nem akármilyen anyagból szőtték: puha volt és meleg, szinte simogatta fáradt tagjait. A pokrócon fekve nem érzett sem éhséget, sem szomjúságot, sem a hosszú utakat a lábában. Megnyugodott és tudta: jó helyen van. A lány a pokróc mellől rámosolygott, és egymásra vetett pillantásukból a legény megértette, hogy ez az a szegény lány, akire várt, és aki miatt minden gazdag udvarhölgy, de még a királylány is túl szegénynek tűnt neki. Nem is gondolkodott sokat, megkérte a lány kezét és ölben vitte hazáig. Hogy boldogan éltek-e, míg meg nem haltak, azt a mesének ezen a pontján még csak sejteni tudjuk - a mesélő egyelőre eddig jutott a történetben. De lehet imádkozni értük, hogy úgy legyen! :)