Nem most volt, de azért szeretném elmesélni. Amikor a nyaralást terveztük, az első pillanattól abban gondolkodtunk, hogy ha már keresztbeutazzuk a Dunántúlt, tegyük azt tartalmasan. Kinéztünk két szimpatikus útvonalat - egyet oda, egyet vissza - és beiktattunk néhány megállót. Odafelé végigcsorogtunk a Balaton északi partján, át az egymásbanőtt falvakon, kerülgetve a felfújt matracokkal kóválygó balatoni fürdőzőket. Megálltunk Balatonszepezden, az első közös nyaralásunk helyszínén és ittunk egy kávét ott, ahol 2010 legnagyobb vihara elkapott minket. Megnéztük a zalaszántói buddhista sztúpát és magunkkal hoztunk egy sor imazászlót, lefotóztuk a Badacsonyt hátulról, elautóztunk a hévízi fürdő mellett, és Zalaegerszegen át érkeztünk meg az Őrségbe. Gyönyörű út volt.
Hazafelé egy borongós reggelen indultunk, az őriszentpéteri termelői vásárt ki is hagytuk, mert nem nagyon láttunk vásározókat a szemerkélő esőben. Nagyrákoson azért megálltunk, a Völgyhídi Vásárban sokáig nézelődtünk, de végül csak a keresztény standnál álltunk le vásárolni. Aztán tovább a szürke esőben a 8-as úton, Veszprém felé. Devecseren elkanyarodtunk Kolontár felé és döbbenten álltunk az iszapkatasztrófának szentelt emlékparkban. A következő néhány faluban vörös por és némaság - amit aztán a Káli-medence, Öcs (kőfejtő!), Taliándörögd, Kapolcs és Vigántpetend oldott fel a sok örömteli szép emlékkel, amiket eszünkbe juttattak. És innen már megálló nélkül Veszprém, Fűzfő, Akarattya, és a már ismerős Enying-Simontornya-Cece útvonal. És otthon, újra. Egy ilyen kis sárga fonallal az ujjunkon.
De ezt a történetet már ismeritek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése