Örömhír

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, és annak három fia. A legkisebbnek persze nem jutott az örökségből - hogy is jutott volna, olyan szegények voltak, mint a templom egere -, így aztán hosszú vándorútra indult, hogy valahol máshol próbáljon szerencsét. Évekig vándorolt, járt erre is, arra is, élt a Bakony lankáinak közelében, bajtársakat szerzett a fővárosban, de a királyi udvarban is megfordult. Mégsem vetett szemet semmiféle királylányra, de még udvarhölgyre sem, egyre csak egy hozzá hasonló lányt keresett - egy szegény ember legkisebbik lányát. Ahogy telt-múlt az idő, egyszer vándorlásai során a nyugati őrvidékre vetődött. Közelgett az este, és nem tudta, hol szálljon meg, ezért egy apró házba kért bebocsáttatást. Egy szegény lány élt ott, testvérei közül a legfiatalabb. Örömmel fogadta a legényt, megvendégelte sajttal, lekvárral, friss kenyérrel, és az udvaron, puha takarón kínált neki helyet éjszakára. Amikor a legény elheveredett a pokrócon, érezte, hogy azt nem akármilyen anyagból szőtték: puha volt és meleg, szinte simogatta fáradt tagjait. A pokrócon fekve nem érzett sem éhséget, sem szomjúságot, sem a hosszú utakat a lábában. Megnyugodott és tudta: jó helyen van. A lány a pokróc mellől rámosolygott, és egymásra vetett pillantásukból a legény megértette, hogy ez az a szegény lány, akire várt, és aki miatt minden gazdag udvarhölgy, de még a királylány is túl szegénynek tűnt neki. Nem is gondolkodott sokat, megkérte a lány kezét és ölben vitte hazáig. Hogy boldogan éltek-e, míg meg nem haltak, azt a mesének ezen a pontján még csak sejteni tudjuk - a mesélő egyelőre eddig jutott a történetben. De lehet imádkozni értük, hogy úgy legyen! :)