Dunaföldvár

Dunaföldváron töltöttük ma a délutánt, kedves rokonokkal, akik egyben nagyon jó barátaink is. Jó volt köztük lenni, régi ismerősként ülni a konyhában, ahol a kamaszkorból a felnőttkorba való átmenet összes krízisét kibeszélhettem magamból. Nagyjából az általános iskola végén kezdődtek rendszeres zarándokutaim Sz. családjához: akárhányszor úgy éreztem, hogy jó mélyen vagyok és nem látom a kiutat, nehéz döntések előtt álltam, elhagytak, vagy csak épp egy kis magányra volt szükségem, felültem a buszra és bevackoltam magam hozzájuk néhány napra. A forró teák, hosszú beszélgetések és a játék a gyerekekkel mindig helyre tett és irányt mutatott, a ház és a benne élő emberek feltöltöttek inspirációval és motivációval. Boldog vagyok, hogy Gergő is barátokra talált bennük, és így együtt is az életünk részei. Nem tudom, hol lennék nélkülük.

A fotókat 2006-ban és 2008-ban készítettem Sz.-ék házában.

Két nap Budapesten + karácsony előtt

Karácsonyi rohanás, adventi ködök. A hétvégét Budapesten töltöttük, és úgy döntöttünk, hogy ezúttal nem hívjuk fel a barátainkat, hogy találkozzunk. Sok elintéznivalónk volt, és a fennmaradó időben szerettünk volna egy kicsit együtt lenni, kettesben, távol otthontól, és néhány olyan dolgot tenni, amire rég nem volt lehetőségünk. Randizni, mondjuk. Így aztán, miután beszereztünk egy rakás ajándékot a folyamatosan szemerkélő esőben, elmentünk az Iguanába, ettünk egy nagyon jót, beültünk a moziba megnézni a Felhőatlaszt és kézen fogva sétáltunk haza Gabóhoz, aki szokás szerint nagyon jó vendéglátónk volt, este például hangulatvilágítást és meleget hagyott nekünk az üres lakásban.

Vasárnap későn keltünk, egy hirtelen ötlettől vezérelve beiktattunk még egy mexikóit a hétvégébe, ezúttal az Arribában, megnéztük a Cézanne kiállítást a Szépművészeti Múzeumban, és egy esti busszal hazautaztunk. Ezúton is szeretnénk elnézést kérni azoktól a barátainktól, akikkel nem volt alkalmunk találkozni. Hiányoztok és szerettünk volna látni titeket, de nagyon nagy szükségünk volt most erre a két napra kettesben.

Ami pedig az adventet illeti: elsuhannak mellettem a napok. Nagyon szeretem ezt az időszakot - azt hiszem, ez látszik azokból a posztokból is, amiket tavaly ilyentájban írtam. Mégis, idén valahogy túl korán kezdődött a karácsonyi készülődés a világban, és nagyon nehezen akar elkezdődni a lelkemben. Várakozok, de nem annyira a karácsonyra, inkább a jövő évre, ami már most tele van tervekkel. A januári kuckózásokra, a jegyesoktatásra, az utazásokra, az esküvőre, arra, hogy átfestjük és átrendezzük a lakást, ahol élünk, és útközben talán megszabadulunk néhány régi, feleslegessé vált tehertől. Most még mindenre rányomja a bélyegét a zsúfoltság érzése. Amikor a jövő évre gondolok, valami fehéret és tisztát látok magam előtt, és ez pont egybecseng a vágyaimmal. Idén karácsonykor remélem, ezt hozza el az életünkbe a Kisjézus.

Csendesóra

Van nekem ez az egy órám, néha több is, így egyedül. Én érek haza hamarabb, felkattintom a rádiót, csak úgy vagyok, pakolászok. Jók ezek a magányos órák, szeretem nagyon. Hiányoznának, ha nem volnának. 

Sok mindenre jó ez az idő. Csak úgy lenni. Bambulni, chatelni, okoskodni, telefonálni, heverészni. Várni.

Advent

Az első adventi hétvégén melegen felöltöztünk, kimentünk a paksi Cseresznyéspuszta mellett fenyőerdőbe és teleszedtük a kosarunkat termésekkel. Itthon kiborítottunk mindent a földre, és elkészítettük az első adventi dekorációkat. Elkezdődött az idei karácsonyvárás, Andrew+Carissa mixtape-ekkel, finom illatokkal, mesékkel és az adventi naptár felnőtt fejjel is titokzatos ablakaival.

Elalvás előtt

Már sötét van, amikor hazaérünk, és mintha kevesebb időnk lenne a kötelező körökre. Megfőzzük a másnapi ebédet, megválaszolunk néhány e-mailt, átfutjuk a hazahozott munkát, lezuhanyozunk, és mielőtt lefeküdnénk, még készítünk két bögre meleg, mézes-szegfűszeges tejet és beteszünk egy Simon&Garfunkel lemezt. Hello darkness my old friend... Még néhány nap adventig.

Papírképek

Örülünk, hogy megőriztük a digitális képek korában is a papírképeket, az érzést, amikor hosszú várakozás után végre a kezünkbe kerülnek a fotóink, felírhatjuk rájuk a dátumot és eltehetjük őket a cipősdobozba, ahol az emlékeket gyűjtjük magunknak, a barátainknak, a gyerekeinknek. Hétvégén megint a kezünkbe kaptunk két tekercsnyi fotót, Ilford Pan 400-ra fotózott fekete-fehér képeket. Örömmel nézegetjük őket, szeretettel gondolunk vissza a pillanatokra, amiket megörökítettünk rajtuk, és tudjuk, hogy családi kincsek lesznek néhány év múlva. Itt van néhány kedvencünk ebből a két tekercsből - a szkenner sajnos becsíkozta őket, de valamit talán így is visszaadnak az érzésből.

Féltolnai körtúra

Hétvégén meglátogatott minket Gabó, és a szombati lazulás után vasárnap autóba ültettük és körbehurcoltuk fél Tolna megyén. Megnéztünk pár helyet, ahol már mi is jártunk, például tavaly ilyenkor Dáviddal, vagy a gyereknapi kastélytúránkon, és tettünk egy kerülőt néhány olyan település felé, ahová eddig csak szerettünk volna elmenni. Szinte minden hétvégén úgy érezzük, hogy az utolsó őszi napokat sikerült még elkapnunk. Persze most már hideg van és korán sötétedik, de még nem annyira, hogy ne tudjunk leülni egy pokrócra a Sió-parton ebédidőben és belakmározni még meleg almás palacsintából, hogy ne ugranánk ki az autóból csak úgy, sapkasál nélkül lőni pár fotót, és hogy ne vállalnánk be akár hosszabb sétát is az erdőszélen. Szeretjük az őszt, és az ilyen ajándék napokért még a novembert is szeretjük.

A túráról kicsit bővebben írt Gergo a Grundaktívon is.

Sárgaborsó főzelék

Nagyon hosszú idő után végre volt időm, kedvem és energiám egyedül főzni valamit. Mivel a péntek böjti nap, így ilyenkor Kicsu kerüli a hús és egyéb nem böjti ételek fogyasztását, a főzelék mellett döntöttem. Egyszerű, praktikus-rusztikus, szeretjük is. 

Rögtön a Google első találatát választottam ki, megtetszett a feltétként írt pirított hagyma. Én sós lisztet adtam a piruló hagymához. Nem tudom, ez létezik-e egyáltalán gasztronómiailag, de jól sült el. Kicsu örült neki, és ezzel  holnapra is letudtuk az ebédkészítést. 

Egy ideális nap

A mai napunk minden szempontból jól sikerült - szentmisével kezdtük, és miután hazaértünk, nekiestünk a feladatoknak: levágtam Gergo haját, mostunk, kitakarítottuk a lakást és felmostuk a lépcsőház ránk eső részét. Délben megmelegítettük a tegnapi közös főzés maradékait, a töklevest és a dödöllét, és miután mi végeztünk, megetettük a madarakat is. Délután olvastunk, én az Oxford History of Britaint, Gergo a Ji Kinget, egy rövid alvás után játszottunk az új kétszemélyes Catan társasunkkal, közben a tegnap megpirított tökmagut rágcsáltuk és frissen sült almás fánkot ettünk. A végére forró fürdő, kinek-kinek az éppen szükséges gyógytea, és most lekuporodunk a kanapéra egy angol film elé - tökéletes befejezése ez a nap a szabadságos, pihenős, kicsit beteg, de összességében nagyon jó kis hétnek, ami mögöttünk áll. Sok erőt mindannyiunknak a következő hetekre, már nem sok van hátra adventig! :)

Őszi szelek

Az ősz mindig különleges időszak az életünkben. Amennyire lehetett, beszívtuk a nyarat a pórusainkba, eltettük későbbre, telítődtünk. Tudjuk, hogy jön a tél, a hideg, és mint az erős hátszélbe, belefekszünk a változó levegőbe. A változás pedig itt van, érezni a levegőben, ősszel sokkal inkább, mint bármikor máskor, még a tavasznál is jobban. A fák sárgára színeződnek, pereg a lomb, és ülünk az ajándék napsütésben.

Így töltöttük a hosszú hétvégét is, délután trikóban szívva be a nap melegét, este két pulóverben kortyolva a teát. Pécsváradon, a Leányvásáron népzenét hallgattunk és piknikkosarat vettünk, sült gesztenyét ettünk, megnéztük a várat és körbejártuk az erdőszélet a barátainkkal. Aztán átköltöztünk a Réka-völgybe, tüzet gyújtottunk a cserépkályhában és nyakunkba vettük a napsütéses Mecseket.

Kisújbánya, kenyérlángos és citromos tea gyerekekkel, avar, egy viháncoló kutya, rengeteg gomba, szénaboglyák, tárkonyízű leves, vándorlások, beszélgetések. Éreztük a füstillatot a levegőben és a változást, a sokat ígérő őszi változást. Most még néhány nap munka, aztán egyhetes szünet jön mindkettőnknek. Azt mondják, hideg lesz, és már izgatottan készülök a forró almás süteményekre és esti filmnézésekre, a didergős sétákra és meleg megérkezésekre.

Kösd meg a sálam!

Váratlan sikere van a Facebookon a legújabb profilképemnek. Igaz, most már nem annyira új - a legutóbbi bácsbokodi látogatásunkkor készítette Gergo. Amennyire ki tudom venni, a siker oka nem csak a jól elkapott fotó, hanem a sálam is - többen is írtak már, hogy nem osztanám-e meg a kötésmintát. Ebből arra következtetek, hogy tényleg jó a sál, és bár a minta egyáltalán nem bonyolult (simát és fordítottat tudok kötni, így nem mondanám éppen végtelennek az improvizációs lehetőségeimet), azért leírom, hogy akit érdekel, el tudja készíteni magának. De előbb a fotó, kedvcsinálónak:

És így készül, mindig azt írom, ami a kötés színén látszik: egy körkötőtűre felszedek 60 szemet. Két sima-két fordítottal kötök 6 sort, fordítottal 1 sort, simával 22 sort, fordítottal 1 sort, két sima-két fordítottal 6 sort, és lezárom. Aztán összevarrom a két végét, a jobbat és a balt mármint, ha szemben állok a kötésemmel. A számok persze csak ennél a fonal- és kötőtűméretnél stimmelnek. Steinbach Wolle Ahoi fonalat használtam, Art. 37 és 050-es színkód szerepel a címkén, 10 dekás gombolyagból egy egész és még valamennyi kellett a sálba. A gombolyagcímkén 9-10-es tűt ajánlanak, én már nem emlékszem pontosan, hányassal kötöttem, de 8-ra tippelnék. Ha van kérdés, írjatok kommentet, mert nem tudok túl jól kötést magyarázni, gratulálok látatlanban is bárkinek, aki elsőre megérti. És aki megköti, attól várom a fotót is a végeredményről természetesen :) Mondjuk úgy, hogy ez az ellenszolgáltatás a "receptért". Itt az ősz, hosszú buszutak és korai sötét, kötésre fel!

Relax

Ez a hétvége még nyár végén kezdődött. Gergo pénteken biciklivel jött értem a buszhoz, a paksi tökfesztiválon napsütésben ittuk a teát, ettük a zsíros kenyeret és a sült tököt. Szombat délelőtt, amikor reggelizni indultunk, a biztonság kedvéért több réteg ruhát is magamra húztam, de mire megkaptuk a virslit és tejes teát a büfében és leültünk a tálcáinkkal a teraszon, már trikóban figyeltem a napsütést. A könyvtári kiárusításon verseskötetet és önéletrajzot vettünk egy cipősdobozba dobott adományért cserébe, ebéd után sziesztáztam, amíg Gergo a cserkészekkel játszott az utolsó őszi napfényben, estére pedig fahéjas kalácsot sütöttem, azt ettük a Jurassic Park mellé, amit én csak most láttam először.

Ma reggel, ébredéskor már hűvös volt, és mikor a templomba indultunk, jólesett kardigánt, pulóvert húzni. Délután az Erzsébet Szálló wellness-részlegében ücsörögtünk a medence mellett és az óriási ablakokon át figyeltük, ahogy feltámad a szél, és hordani kezdi az udvaron álló fa színes leveleit. A hazafeléúton tarka vadgesztenye-leveleket szedtünk, aztán bevettem magam a konyhába, hogy elkészítsem a vacsorát, és miközben kavarogtak a csodás illatok a levegőben, kinn kopogni kezdett az eső. Gergovel egyszerre kiáltottunk fel: - kész a vacsora! - szakad az eső! - és a Miért éppen Alaszka elé gömbölyödve, meatballs&spaghettivel és gesztenyekrémmel búcsúztattuk ezt a nyugodt, pihenős hétvégét és köszöntöttük a hideg időt. Mostantól megint egy picit más lesz az élet. És ennek is örülünk.

Gyógytea

Gyerekkoromban mindig volt otthon teának való gyógynövény: egy zacskó kamilla a gyógyszertárból hasfájásra és inhalálásra, ha meg voltunk fázva, saját szedésű csipkebogyó, mint vitaminforrás és sokszor hárs is, amit a pécsváradi temető hatalmas, illatos, nyugodt fáiról gyűjtöttünk és a náthás teleken kortyolgattunk. Később anyának volt egy csalántea-korszaka, amikor a munkatársaival délelőttönként kúraszerűen itták a teát, és idővel valahonnan, talán egy rokontól a citromfűtea-szállítmány is rendszeressé vált. Ha most kinyitom itthon a konyhaszekrényt, a fentiek mindegyikén kívül legalább még egyszer ennyi gyógynövényt tudok összeszedni.

Gergő írta a tegnapi posztban, és sajnos tényleg ez a helyzet: az utóbbi időben nagyon fáradtak vagyunk. A mindennapos munka, a hétvégi programok, az utazások miatti állandó hajnalban kelés, a munkahelyi stressz nagyon megvisel. Megéri, persze, és határtalanul élvezzük a végigpörgött hétvégéket is, de amikor ma már azt éreztem, hogy csak kóválygok a munkahelyen, hazaérve előpakoltam a gyógyteákat és összeraktam egy keveréket. Került bele kamilla és az erkélyünkön termett citromfű, amik lazítják az uborkaszezon utáni őszt élő munkahelyem átlagosnál nagyobb stresszterhelését, csalán, ami tisztít és erősít, cickafark az éppen aktuális női problémákra és az ezzel összefüggő hormonális nyavalyákra, és némi hétvégén Bácsbokodon beszerzett, erősítő és enyhe kedélyjavító feketeribizli-levél. Én is meglepődtem, hogy mennyi mindent tudtam összeszedni hirtelen a polcról. Bekevertem pár napnyi adagot, és most is épp ezt kortyolgatom, leforrázva, egy kis mézzel. Hétvégén pedig itthon maradunk, megpróbálunk minél többet pihenni és reméljük, nemsokára újra a régiek leszünk. Kitartást nektek is a csodás és néha nehéz őszi napokhoz!

Falunap és pihenés

Mondhatnánk, hogy minden rendben, de valójában nagyon fáradtak vagyunk mindketten. A munkahelyeken sok a tennivaló és pihenésre alig-alig marad időnk, pedig tudjuk, hogy mennyire fontos az is. Akárcsak a minőségi időtöltés. 

Több program közül kellett választanunk ezen a hétvégén is. A cserkészek toborzásán mindenképp ott szerettem volna lenni, ám bácsbokodi barátaink már régen megkértek rá, hogy fényképezzünk az általuk szervezett falunapon. Nagyon igényes szervezést kaptak a bokodiak, különleges művészeti kiállítás, remek előadások és gagyitól mentes vásár teremtette újra a vidéki Magyarországot. Jól éreztük magunkat, és remélhetőleg elégedettek lesznek a képekkel is. Úgy terveztük, hogy vasárnap reggel indulunk tovább Siófokra, ám egy hirtelen ötlettől hajtva még éjszaka útra keltünk. Pedig szívesen maradtunk volna Bokodon is, néha nevetve beszéljük meg, hogy sokkal inkább benne vagyunk a bácskai település életében, mint Pakséban. Sokakat ismerünk már arról a környékről, kedves, jó embereket. Az éjszakai autózást szeretni szoktuk, most Kicsu nagyon nehezen hozott minket a Balatonig. Amikor ezt a posztot írom, ő éppen alszik. Ki vagyunk merülve, jól jönne néhány nap szünet és semmittevés. Várjuk az adventet, a nyugodt, forró teás készülődést, a csöndes estéket, a lassú hétvégéket. Szép, eredményes, gazdag hétvége áll mögöttünk. Ha sikerül időben összekészülődnünk, akkor megnézzük a balatoni naplementét és indulunk, így mondjuk már rég: haza.

Valamivel később...

A Balatonnál megálltunk, Kicsu megitta a papírpoharas kávéját, és élveztük a talán legutolsó meleg balatoni estét. Itthon nem maradt más, mint kipakolni a szüleimtől kapott finomságokat, egy kicsit visszaemlékezni a kedvességükre és szeretetükre. Szívesen maradtam volna még néhány napot.

25

Pont negyed század! Idén úgy jött ki a lépés, hogy a szülinapomon másokat ünnepeltünk - és egy cseppet sem bántuk, mert a barátaink igazán kompromisszummentes, kreatív és vidám lagzit csaptak. Azért persze nem felejtettük el a mi kis ünnepünket sem: Gergő a legtökéletesebb clafoutis-tortát sütötte nekem ma este, teljesen egyedül, csak némi szóbeli terelgetéssel. Kívántam, és sikerült egy levegővel elfújni az összes gyertyát.

Mindenkinek boldog születésnapot!

Mi újság?

Gergő fényképezőgépe szervizben van, és ez csodálatos módon hozza magával a szabadságot, hogy fényképezőgép és a vizuális megörökítés kényszere nélkül is elinduljunk itthonról - de egyben azt is, hogy nem születnek képek, és enélkül nehezebb megfogalmazni, megmutatni, hogy mi van velünk mostanság. Örülünk a beköszöntött ősznek, a friss, esőillatú levegőnek. Sétálunk a városban - most épp Kenyér-, bor- és halünnep zajlik -, Miért éppen Alaszkát nézünk, tésztákat eszünk és teákat iszunk. Nekem az esküvőn és a lakás átalakításán jár az eszem, Gergő plakátját kiállították az ARC kiállításon, és az iskolaévhez kötődő munka első, zsúfolt heteiben igyekszik helytállni. Esténként próbálunk egy kis időt találni, amikor egymásra tudunk figyelni, beszélgetni magunkról és a házasságról. Várjuk a programokkal teli őszi hétvégéket, de a nyugis, itthon töltött időt is. Reméljük, hogy nektek is jól telnek a napjaitok, érezzétek jól magatokat a jó levegőjű őszben!

Átmeneti rítusok

A hétvégét kedvenc kis falunkban töltöttük, Kisújbányán. Nem is olyan régen, augusztus elején dobta fel az ötletet Kicsu bátyja, hogy szervezzünk egy eljegyzési bulit a Mecsekbe. Ő elkérte nekünk a házat hatalmas udvarral, tűzrakóhelyekkel, féltetővel, mi pedig egyszerűen odamentünk és jól éreztük magunkat. 

A történethez hozzátartozik, hogy én egy nagyon fárasztó munkahét után ültem kocsiba szombat reggel. Ráadásul pénteken este a cserkészekkel férfiportyát tartottunk, hat felnőtt férfi indult el gyalog az éjszakába túrázni. Hamar kiderült, hogy nem a túrázás az éjszaka célja, sokkal inkább hivatástisztázó lelkigyakorlatot szervezett nekünk a csapatparancsnok. Gyönyörű éjszaka volt, a Hold fényénél írtam le a számomra fontos néhány gondolatot. Mellettünk elkocogott a vadkan, néha szólt a kuvik és huhogott a bagoly. A Duna partján aludtunk, a szabad ég alatt, egy faluval odébb. Hajnalban keltünk, napkelte előtt. A többiek megerősítették a fogadalmukat, én pedig ígéretet tettem. Ezek után a többiek cserkésztestvérükké fogadtak. Komoly, felemelő és megható éjszaka volt. Ezek után - ki tudja hogyan - előkerült két kenu, és a kelő nappal mi is a Dunán érkeztünk meg Paksra. Érdekes volt szembesülni magammal: kenuztam már néhányszor, most mégis ugyanannyira féltem, mint először. Álmosan ültem be a kocsiba, úgy indultunk előbb Pécsváradra, aztán Kisújbányára. A boldogulás ösvényén.

Nagyon jó társaság jött össze. Borzasztóan fáradt voltam, nem tudtam pörögni, de valahányszor körbenéztem, szimpatikus és kedves arcokat láttam. Két család, akikre jó volt nézni. Hamarosan egy család lesznek. Nem írnám, ha nem így lenne, de mindegyikük jelenléte megmelengette a szívemet.

Különleges hétvége volt. Bennem még sok minden kavargott. A munkahelyi dolgok még az álmomba is be-betörtek. A cserkésszé válásommal egy közel nyolcéves történet végére került kettőspont. Az eljegyzés pedig hát piszkosul komoly dolog egy olyan világban, ahol az emberek már furcsán néznek az olyan szavakra, mint életterv, életalakítás, vagy ha azt mondom: értékek mentén élt élet. Nagyon szépen köszönjük mindenkinek. Azoknak is, akik ott voltak, és azoknak is, akik bármikor gondoltak, gondolnak ránk. Jó dolog embernek lenni.

Egy év

Kerek egy év telt el azóta, hogy az első alvásunkhoz készülődtünk ebben az albérletben. Megpakoltuk a pici autót, amennyire csak tudtuk, és útra keltünk. Gergőnek szeptember elsején volt az első munkanapja, és feketeszedres clafoutis-t sütöttem, mire hazaért. El kellett mennünk törölközőt venni, mert azt elfelejtettük - csak később, a hétvégi szállítmánnyal érkezett, mint még olyan sok minden.

Nagyon sokat tanultunk ebben az egy évben - magunkról, egymásról, az életről. Szerettük az évszakokat. A szeptember meleg volt, még fürödtünk a Dunában és biciklivel jártuk a környéket. Aztán az idő egyre hűvösebb lett és a levelek egyre színesebbek, és mi amikor csak tudtunk, útra keltünk, hogy felfedezzük a szüreti levegőjű környéket. Kézenfogva sétáltunk, először kóstoltunk sillert, a löszfal tetejéről néztük a Duna színesedő túlpartját. Madarakat kezdtünk etetni és jött a tél, varázslatos adventi készülődéssel, az első igazi karácsonyfánkkal, az otthon melegével, és a hétvégékkel, amikor hórabságot játszottunk a lakásban, és csak azért mozdultunk ki, hogy a boltban összeszedjük a hozzávalókat a meleg, foszlós kalácshoz. Kötöttem és kötöttem, és tavasz lett, és ámulva hallgattuk a madárcsiripelést, és ujjongva számoltunk be egymásnak minden új rügyről. Aztán dolgozni kezdtem, és egyre melegebb lett, jött a nyár, amiből alig valamennyit töltöttünk itt, Pakson, de mindig ide jöttünk haza a nagy nyírfa árnyékába, az erkélyen növekvő paradicsomokhoz.

Itt szereztem meg a jogosítványomat, ide hozta a Mikulás Mogyorót, itt éltük át életünk talán leghidegebb telét és legmelegebb nyarát, itt kezdett el Gergő felnőttesen, napi nyolc órában dolgozni. Itt volt először külön hálószobánk, itt sütöttem először kenyeret, készítettem sajtot, főztem lekvárt, itt ismertük meg Katáékat, innen indultunk először hosszú utakra a saját kis autónkkal. Itt kezdtük el megérteni, hogy milyen az együtt, milyen a család, milyen a közös jövő. Itt éltünk, amikor eljegyeztük egymást.

Köszönjük, Paks. Maradunk még egy körre.

Hol van Paks?

Kezdjük a földrajzórával! Jót nevettem, amikor egy ismerősöm megkérdezte tőlem, hogy "na és milyen az élet Ózdon?" Az emberek leginkább az atomerőművel azonosítják Paksot, de mindenképpen valami ipari városként gondolnak rá. A Budapest-Pécs közötti buszjáratok általában bejönnek Paksra, ám ez sem könnyíti meg a dolgom, ugyanis éppen a bevásárlóközpontok és néhány emeletes ház mellett suhannak el. Ezen a blogon elég sok fotó megjelenik a városról, talán sokaknak feltűnt már, hogy inkább egy szép nagy falura hasonlít. (Kb. 20.000 lakosa van.)

Nagyobb térképre váltás 

Paks az ország közepe. Valóban itt dobog a magyar elektromosipar szívcsakrája, az egyetlen hazai atomerőmű, amelynek valójában két blokkja van (ezért találkozhatunk a külföldi oldalakon azzal, hogy Magyarországon két atomerőmű van), és hamarosan még kettő épül majd ugyanoda. "És ti nem féltek?" - szokták kérdezni, és akkor elmondom, hogy de, minél többet tudok róla, annál inkább félek. Azért nap közben ritkán gondolok az atomerőműre. Máshol gyógyszergyár van vagy homokbánya. Az atomerőmű sok mindenre hat: a budapestit is megszégyenítő ingatlanárakkal találkozhatunk, de az ott dolgozóknak saját fesztiváljuk is van (nem is kicsi!).

Paks a Duna (folyásirány szerinti) jobb partján van, az 1530. folyamkilométer környékén. Régóta átkelőhely, ma is komp szállítja az utasokat a túlpartra, a Kiskunság felé. Egyébként a Dél-Mezőföld nevű tájegység része, homokos-löszös terület, így pedig kiváló szőlőtermesztő hely. Rengeteg borospince van Pakson, a környező falvakra pedig jellemző, hogy általában többszáz présházból álló pincefalu is tartozik hozzájuk. Ja igen, mert Paks (az erőműnek hála) a környék talán leggazdagabb települése, ami Tolna megyében nem olyan nagy szám egyébként. A Paks melletti Dunakömlőd (ma Paks része) már a rómaik által is lakott terület volt, és később Vak Bottyán is megfordult itt. Szerintünk gyönyörű helyen van, és maga a település is szép, kedves.

Paks híres a halászléről is, amit bajai módon készítenek, tésztával. Az asztalra csak a piros levest teszik ki, külön tálcákon szolgálják fel a tésztát és a halat. A közeli települések (pl. Cece, Kalocsa) értékes zöldségeket adnak: pirospaprika, hagyma és így tovább. Az egész tésztás halászlé történet onnan jön állítólag, hogy az egykor Dunán pörgő vízimalmok (ezek kis, lehorgonyzott szigetek vagy hajók voltak) molnárnéja legjobban liszttel, hallal és pirospaprikával volt ellátva, ezekből kellett napi egy tál étellel megetetnie a molnárlegényeket.

A paksi tömegközlekedésről annyit, hogy viszonylag gyakran jönnek-mennek buszok, de vonatközlekedés nincs. Hiába a sínpár, a személyszállítás "szünetel" a vonalon. A buszok Budapestről a Népligetből indulnak, egyébként jellemzően szekszárdi, dunaföldvári vagy bonyhádi átszállással lehet idejönni. Paks mellett húz el a 6-os út és az M6-os autópálya.

A városban elég sok minden van. Medencés strand, színház (és mozi), boltok. Sok minden nincs, például pláza és a trendibb ruhaboltok. Fekete-fehér filmet sem lehet előhívatni, na de azt már Budapesten is csak elvétve. A Dunában lehet fürdeni, úszni, ám csak a túlparton. Kijelölt strand nincs. A térképen is látszik, hogy Paksnál a Duna kanyart alkot, a laposabb oldal szemben található - oda rakja le a hordalékot a víz.

Mit mondjak még Paksról? Önként választottuk, és nem csak azért szeretjük, mert igazolni akarjuk a választásunkat. Vannak furcsaságai, és itt is nehéz gyüttmentnek lenni, mint mindenhol máshol.